Kiss Balázs világbajnok, Európa-bajnoki ezüstérmes birkózó majdnem harminc évnyi aktív birkózással a háta mögött sem unta meg egy pillanatra sem a sportot és a mozgást. Visszavonulását követően kategorikusan kijelentette, hogy nem szeretne edzősködéssel foglalkozni, viszont néhány hónap elteltével érkezett egy felkérés Lőrincz Tamás olimpiai bajnoktól, a Kozma István Birkózó Akadémia sportigazgatójától, hogy foglalkozzon hivatásszerűen a 14-18 éves fiatalok felkészítésével. Balázs elmondása alapján, annak ellenére, hogy megvan az edzői végzettsége, edzőnek továbbra sem mondaná magát, csak akkor, ha már ebben a hivatásban is letette a névjegyét

Korábbi birkózóként, jelenleg is fiatal birkózókat edzve, mesélj kérlek, milyen tényezők alapján tudod megállapítani egy sportolóról, hogy milyen jövője lehet a sportágban?

Elsősorban nem a fizikai paramétereket vizsgálom, hanem a hozzáállást. Én mindig azt mondom a srácoknak, akiknek edzést tartok, hogy azt nekik kell eldönteni, hogy mit szeretnének a birkózástól. Semmi gond azzal, ha azt mondják, hogy beérik azzal, hogy „edzés után jobban esik a vacsora, vagy szeretnének egy kis fizikumot nyárra.” Ezzel ugyanolyan hasznos részei a csapatnak, hiszen edzőpartnerek tudnak lenni élsportoló társaik mellett, viszont fontos, hogy ne legyenek hiú ábrándjaik azzal kapcsolatban, hogy így is bekerülhetnének a válogatott keretébe, hogy ezáltal világversenyeken mérethessék meg magukat. Meg kell vizsgálni, hogy mennyi munkát tett bele alaki az edzésekbe, vagy éppen azokon kívül elegendő időt foglalkozott-e a testével, a táplálkozásával, a regenerációval.

Vannak esetlegesen praktikáid az elmúlt huszonkilenc évből, amelyekkel edzőként segíteni tudsz, ha látod, hogy valamiben még erősítésre szorul?

A mai napig beállok a fiatalokhoz birkózni, mert azt gondolom, hogy azzal tudok a legtöbbet adni nekik, ha megmutatom személyesen, nem csupán a szőnyeg mellett állok. Ezáltal be tudom mutatni azokat a fortélyokat, amiket megtapasztaltam a huszonkilenc aktív évem alatt. Én is így nőttem fel, rengeteget köszönhetek az akkori elődeimnek, Virág Lajosnak vagy éppen Deák-Bárdos Mihálynak és még sorolhatnám. Gyakran kérdezik, amikor bekerül hozzánk egy fiatal, hogy szerintem mi lesz belőle, ám sajnos nem vagyok jós, így nem tudom megmondani, hogy kiből lesz a bajnok. A legfontosabb nálunk a KIMBA-ban maga a sport, ami mellett arra törekszünk, hogy egyenes és gondolkodó birkózókat adhassunk Magyarországnak. Az sem a világ vége, ha utólag kiderül, hogy nem tudnak olyan magas színvonalon birkózni, de nyilván azért törekszünk arra, hogy gyerekek különféle világversenyeken kihozhassák magukból a maximumot és a lehető legeredményesebbek lehessenek. Minél tovább van benne a sportban, annál több pozitív hozadékkal és életre szóló élménnyel gazdagodhat, egy igazi közösség része lehet. Az is előfordulhat, hogy nem lesz belőle élsportoló, a későbbiekben azonban mégis visszatérhet a sporthoz, mecénásként, akár szponzorként, vagy éppen sportvezetőként. Számtalan területen fejleszt minket a birkózás, edzi a szellemet, megacélozza a jellemet és legfőképpen a gondolkodást, hiszen megtanulunk az ellenfél fejével gondolkodni, vagy túljárni az eszén, gyorsabb döntéseket hozva. Nagyon kemény sportág, mégsem csupán a fizikumról és a nyers erőről szól, az állóképességet és a technikai felkészültséget is fejleszti.

Tegyük fel, hogy egy szülő már több hónapja, vagy éppen éve hordja edzésre a gyermekét, azonban az edzői nem látják rajta, hogy élsportolói karrier állhatna előtte. Az is előfordulhat, hogy egy kudarcosabb időszakon megy keresztül a gyermek, nem jönnek neki az eredmények, emiatt pedig fásulttá válik, nincs kedve sportolni. Mit tud ilyenkor a szülő tanácsolni, hogy a gyermek ne hagyja abba a sportolást?

Edzőként azt gondolom, hogy nekünk az is a feladataink közé tartozik, hogy edukáljuk a szülőket, segítve ezzel megtalálni az edző, a gyermek és a szülők közötti megfelelő összhangot. Ez folyamatos kommunikációt igényel, mivel a gyermek javát nézzük minden esetben, ezért nem is seperhetjük be a gondokat a szőnyeg alá. Mindig őszintén kell megvitatnunk a kérdéseket, akkor is, ha fájdalmas, hiszen a gyermek így tud közelebb kerülni a kitűzött céljaihoz. Ehhez kapcsolódóan pedig fontos, hogy megvalósítható célok kerüljenek kitűzésre, mert az irreális elvárások rossz hatással lehetnek a fiatal sportolóra. Amikor sikerül elérni egy kitűzött célt, dicsérjük meg, motiváljuk, bátorítsuk folyamatosan. Az is megeshet, hogy negatív visszajelzést fogalmazunk meg, azonban ilyenkor is létfontosságú kiemelni a pozitívumokat, és azt, amiben láttunk előrelépést. Kétféle szülői modell létezik a tapasztalataink alapján, egyfelől a túlzottan bevonódó, aki a saját, meg nem valósított álmait szeretné visszakapni a gyermekétől, mindenhova kíséri, méri az idejét, egyfajta másodedzőként ott van minden edzésen és versenyen. Ennek az ellenkezője, aki azt sem tudja, hogy mit sportol a gyermeke, milyen eredményeket ér el. Ez a két szélsőség abszolút távol áll attól, ami optimális szülői bevonódásnak tekinthető, törekedjünk a megfelelő egyensúlyra és ha ez megvan, akkor a támaszai tudunk lenni a gyerekeknek.

Világbajnokként kijelenthető, hogy a birkózó sportág csúcsára jutottál. Mennyi áldozatot hoztál azért, hogy a legjobb lehess? Ezekhez a nagy, sorsfordító döntésekhez miből merítettél erőt?

Gyerekkoromban, amikor elkezdtem, az motivált, hogy nagy világversenyeket nyerhessek. Ez volt az elsődleges cél, nagyon nagy magasságokat és mélységeket éltem meg és arra vagyok a legbüszkébb, hogy az óriási gödrökből és nehézségekből mindig fel tudtam állni. Általánosságban a „Mi lett volna, ha?” kérdés az, ami a legnagyobb hatással volt rám. Ez a gondolat képes volt mindenkor hatalmas motivációként hatni rám. A pályafutásom végén úgy szerettem volna abbahagyni az aktív sportolást, hogy bármikor belenézek a tükörbe, nyugodt szívvel tudjam azt mondani a gyerekeknek, hogy sikerült magamból mindent kihoznom, ami bennem volt. Az utánpótlásban kis híján mindent megnyertem, amit lehetett és sikerült a felnőttek között is a kontinentális- és világeseményeken nagyszerűen szerepelnem. Nemrég láttam egy interjút Cristiano Ronaldoval és visszaemlékezésében rengetegszer elmondta, hogy nehéz pillanatokban sokszor megfordult a fejében, hogy abbahagyja. Természtesen sokszor volt olyan nálam is, hogy egy verseny nem úgy sikerült, de ezeket a kijelentéseket nem gondoljuk komolyan, csak a pillanat hevében hagyják el ilyenek a szánkat és pillanatokon belül tova is szállnak. Nagyon sok lemondással jár az élsport, sokat kér és már fiatal korunkban ennek szenteljük az életünket. De mikor felmerül az a kérdés, hogy valójában miről is mondtunk le, én megmondom őszintén így majd’ harminc év távlatából most sem tudnám megfogalmazni, hogy miről maradtam le igazán. Persze gyakran előfordult, hogy kimaradtam olyan közösségi programokból, amin az osztálytársaim részt vettek, de ennek ellenére is ugyanúgy tudtam szórakozni fiatal koromban, sőt a házi feladatra és játékra is maradt elegendő időm. Nyilván kevesebbet szórakoztam, cserébe, amikor a versenyen felálltam a dobogóra, az mindennél többet jelentett és hatalmas boldogsággal, önbizalommal töltött el engem és a szüleimet is. A későbbiekben a sérülések és az azokból való felépülés mindenkinél jelentkezik egy-egy hosszabb pályafutás során, ez kikerülhetetlen. Magammal kapcsolatban úgy vélem, hogy amit a sors elvett tőlem, azt valamilyen szinten kárpótolta is a pályafutásom vége felé. Legjobb példa erre, amikor 2016-ban kijutottam a riói olimpiára és a részvétel nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, azonban az azt követő 3 évben Európa-bajnokságokról és világbajnokságokról hoztam az érmeket és olyan sikerességi szériát produkáltam, amilyet korábban soha. Az olimpiára való kijutást nagy élményként éltem meg, annak ellenére is, hogy csak kilencedik helyezést értem el, de az élet kárpótolt, mert harmincnyolc éves koromig tudtam birkózni és mondhatjuk, hogy az életem legalább felét azzal töltöttem, ami nekem az életem, a hobbim, a szerelmem volt. Amennyiben egy mondattal kellene összefoglalnom a pályafutásomat: Semmit sem csinálnék másképp!

Egy utolsó kérdést még engedj meg, kérlek. Nagyjából sejtem a válaszodat, mert nagyon szépen beszéltél a sportról, még a szerelmednek is tituláltad. Segíthet a sport túllendülni egy-egy nehéz időszakon vagy mélyponton? Számodra volt ilyen momentum a korábbi pályafutásod során?

Abszolút, ahogyan szokták is mondani, a sport megtanít becsületesen győzni és emelt fővel veszíteni. Nyilván, amikor győzünk vagy elérünk egy szép sikert, akkor nagyon örülünk, de sokkal többet tanulhatunk a kudarcokból, illetve inkább negatív élménynek hívnám, mert nem szeretem a ’kudarc’ kifejezést. Meglátásom szerint a sportolók azért tudnak a későbbi civil életben jó munkavállalók lenni – bárhova is viszi őket az élet – mert egyfelől a sport olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, mint pl. szorgalom, kitartás, fegyelem, másfelől pedig a versenyzésen keresztül megtanítja őket arra, hogy nézzenek szembe a hibáikkal, dolgozzák azokat fel, majd változtassanak és lépjenek egyet a megújulás irányába. Nekem is volt számtalan hullámvölgyem a pályafutásom alatt, de az volt a legfontosabb, hogy mindig fel tudtam állni a padlóról, a negatívumokon túl tudtam lendülni, mert szembenéztem velük. Elszántság, elhivatottság, alázat ezeket mind hozza magával a sport, ezáltal nem csupán a fizikumunkat, a szellemet is építi.