Európában és Kínában már a 19. században kihívásként tekintettek a meredek sziklafalak megmászására, a hegymászás, a csúcsok meghódítása pedig a 20. század elején vált világszerte népszerűvé. A csúcshódítás mellett ugyanakkor egyre komolyabb műfajjá vált a sziklafal-mászás, a felhasznált segédeszközök robbanásszerű fejlődése egyre biztonságosabbá tette magát a felfelé kapaszkodást – és persze egyre merészebbé a mászókat.

Ugyanakkor a hetvenes évektől a Yosemite Nemzeti Park legendásan meredek gránitfalaiba újabb és újabb lyukakat fúró sziklamászók láttán a sportág kiemelkedő alakjai elkezdték hangoztatni: ez így a természetkárosítás netovábbja, azaz fiksz útvonalakat kell kialakítani, amelyeket egyformán használ mindenki. A tét pedig legyen az, hogy ki jut fel hamarabb, ki tud hatékonyabban felfelé mozogni az előre rögzített kapaszkodók, támaszkodók segítségével.

Az izgalom így is megmaradt, elvégre a Yosemite legendás falát, az El Capitant meghódítani ma is a sportág egyik abszolút csúcsteljesítményének számít. A New York Times egyenesen a valaha látott legnagyobb sportteljesítmények egyikeként jellemezte, amikor 2017 júniusában az amerikai Alex Honnold a világon elsőként mászott fel free solóban az El Capitan szinte függőleges falán: azaz 885 métert kapaszkodott mindenfajta biztosítás nélkül. Az erről készült dokumentumfilmet (Free Solo) milliók látták, és generációkon át ezreket inspirált arra, hogy maguk is megpróbálkozzanak a falmászással.

Bár mindez a tradicionális mászást preferálók köreiben eleinte ellenkezést váltott ki, különösen a mindenben oly konzervatív britek köreiben (a műfaj mindazonáltal ma is létezik, trad climbing néven, de kevésbé jelentékeny), idővel egyértelműen ez a változat vált elterjedtté. Ráadásul az Egyesült Államokban mind több erősítőterem-tulajdonos látott fantáziát abban, hogy mesterséges mászófalakkal színesítse a kínálatát, ami elképesztő lökést adott a sportágnak, és egyre komolyabb iparággá tette a mászás sportváltozatának falgyártását.

Az első, versenyre hajazó eseményt Olaszországban rendezték 1985-ben: a SportRoccia névre keresztelt viadal a falmászásban ma ismert három műfaj közül a „leadre” emlékeztetett, azaz az indulóknak adott időhatáron belül kell a legmagasabbra jutniuk. Egy évre rá már Lyonban, egy még profibban szervezett versenyen mérhették össze tudásukat a mászók, hogy aztán tovább izmosodjék a sport, ami végül is három, egymástól jól elkülönülő számból állt össze.

A már említett lead mellett kialakult a speed, azaz a sebességre fókuszáló verseny, ahol az összes viadalon pontosan ugyanolyan elemekből összeállított falon, biztosítókötél nélkül kell minél gyorsabban feljutni a csúcsig. Itt az időt mérik: a férfiaknál általában 6, a nőknél 7 másodperc alatt teljesítik a pályát, de a közelmúltban összejött az első, 5 másodpercen belüli produkció is.

A leadben 4.5 méter magas falon kell mászni megszabott időn belül, boulderingben már 15 méteres a fal, a versenyzőknek hat percük van arra, hogy a lehető legmagasabbra jussanak – ugyanakkor komoly nehezítés, hogy itt a falak kialakítása mindig különbözik, a mászók pedig élesben találkoznak először a versenyfallal; ez egyfajta emlékezés és tisztelgés a sziklamászás hőskora előtt, hiszen a falak első meghódítóinak ott, függőleges helyzetben kellett felfedezniük a felfelé vezető utat.

Akárcsak a többiek esetében, a falmászásnál is a Buenos Aires-i ifjúsági olimpián át vezetett az út a legmagasabb régiókba, a nyári játékokra, ahol Tokióban már bemutatkozhatott a mászás.

Kevés sportág eredete annyira tiszta, mint a BMX-é. A hetvenes években tetőfokára hágott a motocross-őrület Kaliforniában, a Los Angeles környéki hegyekben rendezett terepmotor-versenyek elképesztően népszerűek voltak. A viadalokat látogató családok ifjabb tagjai azonban hiába akartak volna motorra ülni – koruk miatt ez nem volt lehetséges. Néhány bicikligyártó megorrontotta a lehetőséget és a hagyományos bicajoktól eltérő, terepre alkalmas, kisebb, de vastagkerekű, a motocrossra hajazó verdákat kezdtek árulni Bicycle Motocross néven. A cross ugyebár keresztet is jelent, ezt rövidítették X-szel – így született meg a rövidítés rövidítése, a BMX.

Az átütő siker kifejezés nem nagyon adja vissza azt a robbanást, ami a keresletet jellemezte. Hamarosan nem az aprónép, hanem a tinédzserek kezdték ezerszám vásárolni a kisméretű, épp ezért számos lehetőséget kínáló bringákat, amelyekkel aztán a korszakhoz méltó, a szabad szellemet dicsőítő, a hagyományokkal mit sem törődő dimenziókba tekerhettek. Egy részük a hegyekben a motocross-pályákon dübörgött – ez a BMX ma is ismert egyik ága, ahol a terepen versenyeznek –, egy másik csoport viszont épp a bringa kis méretét kihasználva úgy találta, ezzel ugratni és trükközni lehet. Előbb csak járdákon és egyéb tereptárgyakon (lépcső, korlát, pad) próbálkoztak, idővel viszont megjelentek a koriparkokban (már azután, hogy a térséget sújtó szárazság miatt eleinte a használaton kívülre került úszómedencékben és víztározókban parádéztak, de ez egyre kevésbé tetszett azok üzemeltetőinek, idővel pedig a víz is visszatért).

A görkorcsolya-láz a hatvanas évek második felében kezdett tombolni, nyakra-főre épültek a flikk-flakkozást és szaltózást lehetővé tévő, félcsövekből, ugratókból álló mesterséges parkok. Csakhogy valamennyit betonból alakították ki, a biztosítók pedig egy évtized után megunták az egyre komolyabb összegek kifizetését az itt történt, sokszor igen súlyos balesetek után. Mindez parkbezárási hullámot indított el – hanem ekkor elkezdtek feltünedezni a BMX-esek, akik többnyire a vastag kerekeikre érkezve kevésbé zúzták össze magukat, mint a hatalmas esésekre bármikor képes görkorisok. A parktulajdonosok megmentőként tekintettek rájuk, így bontás helyett jött az újranyitás, és a szabadstílusú BMX (BMX Freestyle) mennybemenetele.

Sportként pedig akkor került komolyabb keretek közé, amikor szakágai közé emelte a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség. 2016-ban rendezték meg az első szabadstílusú BMX Világkupát, 2018-ban óriási sikerrel debütált a sportág az ifjúsági olimpián Buenos Airesben, majd Tokióban a nyári játékok programjába is bekerült.

Miközben a többi sportághoz hasonlóan itt is az az alap, hogy mindenki szabadon a saját stílusát csiszolgatja, illetve igyekszik egyénileg tökélyre fejlesztett új trükkökkel előrukkolni, olimpiai sportként muszáj volt valamiféle rendszert vinni a pontozásba. Korábban ez nemigen volt jellemző, szubjektíven mérték az egyes elemeket, inkább a benyomás számított a hivatalos eseményeken. Csakhogy olimpiai érmeknél a NOB elvár valamiféle kritériumrendszert, azaz mostanra felállítottak több alapelvet, melyek egységesítik a különböző elemek megítélését. Mindez egyfelől tisztábbá teszi a rangsorolást, másfelől picit sérti mindazt, amit a BMX Freestyle művelői vallanak sportágukról, a lazaságról és korlátok nélküliségről.

Ettől még valóban a legrátermettebbek szoktak a jobb helyeken végezni, hiszen olyan egyedi kiinduló-pontja van a sportágnak, amely megint csak megkülönbözteti minden mástól: az aktuális versenypálya ugyanis mindig más. És bár az indulók hetekkel a rajt előtt megkapják a „térképet”, de ez alapján csak nagyjából lőhetik be, milyen „gyakorlatot” érdemes összerakni. Hogy a különböző félcsövekben, ugratókban pontosan végre tudják-e hajtani mindazt, amit terveztek, az kizárólag a helyszínen derül ki, ráadásul az éles bevetés előtt mindössze 60 percük van arra, hogy megismerkedjenek a pályával, mégpedig úgy, hogy az összes többi rivális ott ugrál és repked, azaz a tudás és az alkalmazkodási képesség alapvetően határozza meg, ki mennyire lehet sikeres.

Először is a legfontosabb, hogy bár nálunk bréktáncként szokták emlegetni, a sportág művelői igen komoly sértésnek veszik, ha bárki breakdance-nek hívja a breakinget.

Mindez a hip-hopból nőtt ki New Yorkban, ahol a táncosok a hetvenes években kezdtek a tornából és a harcművészetekből ismert elemeket beiktatni produkcióikba. Ezt akkor „B-boying”-nak nevezték.

Az egész igazán 1973. augusztus 11-én kezdődött, amikor egy DJ, Kool Herc a nővére bronxi táncosbuliján kipróbált valami újat. Herc, akit a hip-hop keresztapjának is tartanak, két keverőpultot hozott magával, mivel korábbi partikon megfigyelte, sokkal többen kezdenek el táncolni a különféle számok közben akkor, amikor nincs éneklés és főként a dobok hallhatóak. Ezért úgy keverte a zenéket, hogy elnyújtsa az ének és az instrumentális zene szüneteit (breaks), amikor csak a dobok dübörögnek, és így még többen pördültek ki a parkettre.

A következő hónapokban lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a többség csak arra vár, mikör jön a break (már a zenében) – ebből pedig elkezdett kinőni a versengés is, avagy a táncosok párviadalokat vívtak, hogy ki tud menőbb kunsztokat előadni (lásd a bevezetőben említett sportos elemek egyre nagyobb térhódítását). Akárcsak a rappelésnél, itt is a DJ-re volt bízva, milyen zenét tesz be, amire aztán ki-ki breakelt egy jót, és a közönség visszajelzéseiből kiderült, kit tekintenek győztesnek (ezzel egy sor utcán generálódott feszültség vezetődött le jóval békésebben a rivalizálók között azokban az években, amikor New Yorkot igencsak feszítették a különféle bandaháborúk).

A Flashdance című film 1983-as megasikere újabb lökést adott a breakingnek, s bár a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a népszerűsége jelentősen csökkent, néhány már visszavonult B-boy reaktiválta magát, felsegítették a „padlóról” imádott táncukat. Elindult néhány nemzetközi verseny, amelyek igen hamar nagyra nőttek, 2013-ban a tánc világszövetség a breakinget is felvette az általa szervezett világbajnokság műsorába, öt évvel később pedig szédületes sikert aratott a Buenos Airesben rendezett ifjúsági olimpián – így 2024-ben feltűnhet a legnagyobb színpadon, a nyári játékokon is.

Maga a verseny a többi pontozásos sportágtól eltérően klasszikus egyenes kieséses rendszerben zajlik, akár egy teniszviadal: a B-boysnak és B-girlsnek hívott indulókat párokba sorsolják, és egy-egy körben mindenkinek 60 másodperce van – a pontozók pedig a technikát, a végrehajtást, a muzikalitást és az eredetiséget nézik. Nem konkrét pontszámokat adnak, hanem az elektromos pontozótábláikon e kategóriákban az egyik vagy a másik versenyző felé húzzák az ujjukat a látottak alapján. Ez is alapvetően megkülönbözteti a breakinget más pontozásos sportágaktól, de például a műkorcsolyával vagy a szinkronúszással ellentétben további fontos eltérés, hogy a versenyzők nem saját zenével érkeznek, hanem a felkért DJ által random pörgetett számra kell mutatniuk valamit, ami még izgalmassá teszi a párharcokat.

A sportág fiatalos volta okán – megint csak más pontozásos műfajoktól eltérően – nem igazán jellemző, hogy ősz öregurak, netán szépen öltözött, korosodó hölgyek ülnek a pontozói székeken; sokkal inkább a versenyzéstől nemrég visszavonult, harmincas (maximum negyvenes) sztárok, így több korábbi viadalon is szokás volt, hogy maguk a bírók is megmutatják, értik a szakmát, azaz bemutatkozásként maguk is pörögnek egy jót a színpadon.

A köznyelv csupán „aszfalt-szörfösöknek” becézte azokat a kaliforniai srácokat, akik úgy gondolták, a hullámok hátán sikló deszkákon megtapasztalt szabadságélményt átültethetik a szárazföldre is, ezért a tengeren használt szörfökhöz képest valamelyest kisebb, kerekekkel felszerelt deszkákon tűntek fel az utcákon.

Mint minden hasonló őrület, ez is elég hamar utat tört magának az ötvenes évek második felében, mind több gyártó fedezte fel magának és kezdte tökéletesíteni a deszka alakját, a kerekek anyagát. Idővel a fiatalokra specializálódott ruházati cégek és cipőgyártók is rákapcsolódtak, külön cipőket és szetteket árulva a gördeszkásoknak, akiknek a köreiben idővel szállóigévé vált az egyik új trendi magazin jelszava: „Korizz és rombolj!” (Stake and Destroy). Azért nem voltak annyira agresszívek, ám tény, hogy idővel átvették az uralmat a különböző koriparkokban, ahol különféle ugrások tökéletesítésével szórakoztatták egymást.

Mígnem 1978-ban az egyik nagymenő, Alan Gelfand ki nem találta az „Ollie” becenévre keresztelt trükkjét, amit ma már minden „alapfokon” gördeszkázó srác tud (a vízszintes gurulásból egy jó ütemű billentéssel indított ugratás), akkoriban viszont forradalmat indított el vele. Megjelent a gördeszkázás „utcai” változata – a „parkban” félcsövekben, ugratókban mutatták meg tudásukat a deszkások, míg a „street” változatban a sima flaszteron, bármiféle mesterséges gyorsítás nélkül, kizárólag a lábuk és a kezük segítségével hajtották végre a kunsztokat.

Hamarosan a Németországban állomásozó katonák jóvoltából Európába is átjutott a gördeszka-őrület, továbbá a VHS-korszak, azaz az otthoni videózás beindulásának jóvoltából a különféle trükkök, ugrások és bravúrok filmen kezdtek minden korábbinál szélesebb körben és gyorsabban terjedni.

Csupán idő kérdése volt, mikor indulnak be a mind nagyszerűbb módon szervezett versenyek, mint az X Games, majd a sportág saját, ma is legnagyobbnak számító viadala, a Street League. Ez nézők tízezreit vonzza, a 200 ezer dolláros fődíj és a műfaj mellett továbbra is szilárdan kitartó, fiatalokra fókuszáló gyártóknak hála a kilencvenes évek második felére profi sportággá nemesedett a gördeszkázás, amely immár az olimpia programjában is szerepel.

Akárcsak a BMX-eseknél, itt is keretet kellett adni a mindenekfeletti szabadságot hirdető deszkázásnak – hogy mégiscsak sportágként lehessen rá tekinteni. Az olimpián és a selejtezőben természetesen a két szakág kombinált eredménye számít: azaz „parkban” és „streeten” is be kell mutatniuk a tudásukat az indulóknak. A park, azaz a pályadeszkázás alatt három 45 másodperces gyakorlat során azt figyelik az ítészek, milyen magasra ugratnak a fiúk és a lányok, mennyire tiszták a trükkök, és mennyire használják ki az akadálypálya egészét – a három futásból a legmagasabb pontszámot kiérdemlőt veszik számításba.

Az „utcás” változatban vízszintes felületen, csupán néhány lépcső és korlát segítségével kell két 45 másodperces performanszt bemutatni, ugyanakkor itt a trükkök száma meghatározott: öt-öt kunszt szőhető bele a futásba; megint csak a jobb eredményt veszik számításba. A verseny végén a park és a street pontjainak összeadásából jön ki egy-egy versenyző végső pontszáma.