Trunk Tomi, a sportolás és különösen a síelés iránti szenvedélyével hódítja meg a hegyeket és a pályákat. A síelésig vezető útja kanyargós volt. A családi támogatás és a különböző sportágak iránti nyitottság vezette el a műanyag sípályáktól Ausztria hegyvidékeiig, ahol a síklubok és a versenyek világában találta meg igazi hivatását. A kétrészes interjú első felében Tomi beszél a síelés kihívásairól, a kezdők gyakori hibáiról, és arról, hogy milyen alapvető készségeket kell elsajátítaniuk az amatőr síelőknek.

Milyen volt a viszonyod a sportoláshoz gyerekként, és ez mennyiben változott meg, amikor egyesületbe kezdtél járni?

Alapvetően mindig nagyon szerettem sportolni: focizni, kosarazni és más sportokat is. Bár sokféle tehetségem volt akár mentálisan, akár a mozgáskultúrában, mégsem voltam soha igazán bevállalós gyerek, aki lecsúszik a csúszdán, fejre esik és bukfencezik. Pluszban nagy volt a mandulám is, amitől folyamatosan gyorsabban kifulladtam. Közben meg végképp tehetséges voltam az intellektuális dolgokban: előadásokban, tanulásban, olvasásban, verselésben. Az, hogy sportoló legyek, nem klasszikus út volt nekem. Mindig hittem abban, hogy nemcsak a feltűnő tehetségeket kell fejleszteni, hanem mindenki mást is. Tudtam, hogy van bennem valami, ami idővel beérhet, és ez így is lett.

Az egyesületbe kerülés a síelésnél másfajta helyzet, mint sok más sportnál. Itt hatalmas családi háttértámogatás, szervezés és menedzselés szükséges már fiatalon is. Nekem a szüleim nem voltak profi síelők vagy élsportolók, bár jól sportoltak, például teniszeztek, és szerettünk közösen futni. Az én utam így nem volt előre kitaposva, hanem magunknak kerestük meg a lehetőségeket. Akkor vált igazán mássá a hozzáállásom a sporthoz, amikor tízéves koromtól egy osztrák falu síklubjában az ottani edzőkkel kezdtem el síelni. Utána ugyanarra a környékre kerültem iskolába, és ott síeltem tovább. De az elején ez nagyon intenzív közös családi keresés-kutatás volt.

Akkor az első évek során több klubban is megfordultál?

Egyszerre síeltem Magyarországon szabadidős sportklubban, és versenyeztem magyar versenyeken, aztán osztrák tartományi versenyeken is indultam. Edzőim inkább Ausztriában voltak, úgyhogy sok helyről kellett táplálkozni. Nem is költöztem ki Ausztriába, hanem Magyarországon laktam, csak hétvégenként mentünk ki síelni, illetve amikor iskolába jártam már Ausztriában, akkor hétfőtől péntekig kollégiumban laktam. Ez fiatalon nehéz volt, főleg azért, mert nagyon családorientált gyereknek számítottam. A szüleimtől is alig szakadtam el korábban, mert nem voltam hatalmas táborozó. Aztán tizenkét évesen kollégiumba kerültem egy teljesen más országban, ami nagyon sok mindenre megtanított.

Sokan azt gondolják, hogy amikor kint voltam Ausztriában, akkor Bécsben, a nagyvárosban bejártam a Mariahilfer Straßéra iskolába, ami azért nem így történt. Tényleg egy kis helységben laktam, teljesen más kultúrában. A magyar privátsulis rendszerből – amiben a felső tagozatot kezdtem már tökéletes német tudással Magyarországon – átmozdulni jó döntésnek bizonyult, mert másfajta emberekkel találkoztam, akiknek más volt a hozzáállásuk a világhoz. Szóval nem volt könnyű, de nagyon szerettem is.

Mikor kezdted el a műlesiklást, és mi inspirált arra, hogy ezt a sportot válaszd?

Nagyon korán elkezdtem, háromévesen már síeltem, és először itthon gyakoroltam a családdal műanyag pályán. Az, hogy miért pont a síelés ragadt meg, nehéz kérdés, mert nem könnyű visszakeresni azt a pontot, ami miatt az ember három–négyévesen egy sportág mellett dönt. Én is elég sok mindent kipróbáltam. Érdekes – és most elég önreflektív és realista leszek –, hogy bár szerettem focizni, a Transfermarktot tizenhárom éves koromig fejből fújtam, és az összes világbajnokság összes meccsét kívülről tudtam, hogy ki lőtte a gólokat, a labdaérzékem nem volt a legeslegeslegjobb. Tehát abban nem voltam klasszikusan tehetséges. A síelésben valami a kezdetektől izgalmas volt számomra. Én mindig az a gyerek voltam, aki sosem a könnyű utat választotta. És a síelés pont ilyen nehéz út.

Azon vagyok, hogy a fiataloknak minél inkább attraktívvá tegyem a síelést, mert sajnos egyre kevesesebben kezdenek bele a sport megtanulásába, mert hosszú és nem könnyű feladat a technikát elsajátítani. Arról nem is beszélve, hogy elég konzervatív sportág, nem annyira menő a fiataloknál.

Amikor még kint voltam Ausztriában, az iskolai rendszer a síelést, a snowboardot és a golfot támogatta. Az egyik legjobb barátom nagyon tehetséges volt golfban, de tizenöt éves kora környékén abbahagyta, mert egyszerűen zavarta, hogy a golfban akkor a ruhák elképesztően uncsin és öregesen néztek ki. Ez azóta megváltozott, már tök jó kollabok vannak, de ez egy fiatalnak igenis erős motiváció lehet, mint ami az NBA-ben is jellemző, hogy milyen menő cipőkben lehet kosarazni. Ezt nagyon jól csinálta az NBA kommunikációs szempontból, hiszen nem volt klasszikusan attraktív sportág.

Azt is hozzá kell tenni, hogy a síelés nem hálás sportág: egy három–négyéves gyereknek a mínusz fokokban a lécet kell cipelni, ráadásul nehéz is megtanulni a technikát. Sőt, eleinte nem is ad olyan fokú szabadságérzetet, mint később. Eleinte egy nagyjából egyméteres lécet kell megforgatni, és azzal is küszködsz négyévesen. De én sose a könnyű utat kerestem, és attraktív volt számomra, hogy ez valahogy nehezebb, más, különleges, nem pedig olyasmi, amit mindenki más csinál.

Melyek azok az alapvető készségek, amelyeket minden kezdő síelőnek el kell sajátítania?

Ha síelő akarsz lenni, akkor minél több sportágat tanulj meg fiatalon. Persze síelj is intenzíven, a technikát be lehet gyakorolni, de ami később, felnőtt síelőként mutatkozik meg, ahol már a századmásodpercek számítanak, az a képesség, hogy a kellemetlen helyzetekre – amikor kidob egy kanyar, amikor nem a nagykönyv szerint leírt dolgok történnek – mi az ösztönös reakció, mozdulat. És ha sokat gumiasztaloztál, akrobatikai gyakorlatokat végeztél, gördeszkáztál, teniszeztél, és az oldalmozgásokban különösen ügyes lettél, akkor arra visszakapcsolsz, és végül azzal tudsz nyerni.

Tehát nagyon fontos, hogy sok mindent kipróbáljon, és minél nagyobb körképe legyen, hiszen az képes sikerre vinni. Persze az is elengedhetetlen, hogy síelőként mindig kíváncsi maradj, és sose gondold azt, hogy már mindent tudsz. Főleg azért, mert Magyarországon nincs határtalan tudás ezzel a sport magasabb fokával  kapcsolatban. Ha valaki Ausztriában egy hegyi városba megszületik, és ott már van egy működő rendszer, ahol kinevelnek XY világkupást, amire nagyjából lehet hagyatkozni. Magyarként viszont folyamatosan keresni kell az utadat, akkor is, amikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz, és te vagy a legokosabb.

Nekem is sok olyan pillanatom volt, amikor a léckarbantartásról, waxolásról, élezésről azt gondoltuk apukámmal, hogy már mindent tudunk, és két évvel később visszatekintve láttuk, hogy ó, itt még annyira sok minden volt!

Ausztriában jóval hosszabb egy síszezon. Ha az ember itthon akar edzeni, nem tudja elkerülni a műanyag pályákat. Mik az előnyei és a hátrányai az ilyen terepen végzett edzéseknek?

Ez érdekes kérdés. Alapvetően kritikusabb vagyok a technikai oldalával kapcsolatban, mert a túl sok műanyag pályán végzett edzés különösen az alapok letételekor sokszor azzal járhat, hogy olyan ösztönök és berögződések alakulnak ki belőle, amik nem feltétlenül ugyanúgy működnek a havon. Ha háromévesen a műanyag pályán nincs kellő türelmed, és nem az alaptechnikát akarod megtanulni, hanem azt, hogy forduljon meg a léc, akkor a műanyagon megrántod, és attól átfordul. A hó viszont teljesen másképp reagál, ezért nem erre a tudásra kell alapozni. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a havon sokat gyakoroljunk, ha van rá lehetőségünk.

Ettől függetlenül a műanyag pályákkal kapcsolatban nagy élmény számomra, hogy jó kultúrája volt, amikor kicsi koromban műanyagra jártam. A családok mindig találkoztak, az egész világa nagyon szerethető volt. Azt is érdekes látni, hogy ha megnézzük Nagy-Britanniát, ahol a műanyag pályás síelésnek elképesztő kultúrája és hosszú rendszere van. Ott nem rövid távon gondolkodnak a műanyagban, mint ahogy itthon sokszor látom: amíg a gyerek nem tud kimenni a hóra, addig műanyagozzunk, és aztán mehet is a hóra. Ott a hó mellett hosszú távon kiépítik a műanyagos sítanulást. Például a jelenlegi világkupás Dave Ryding, aki 36 évesen nyerte meg az első világkupáját, 16 évesen kezdett el először havon síelni. Az angolok annyira profik műanyagon – amik jellemzően lapos pályák –, hogy egészen elképesztően jól tudnak a világkupán a lapos részeken kigyorsítani. Tehát ebbe is abszolút van olyan skill, amit át lehet emelni. De azért a technikát, amennyire lehetőség van rá, havon kell kialakítani. Én is ebben akarok segíteni, hogy minél több fiatalt a hóra tudjunk vinni. És ha hóra megy valaki, akkor lehetőleg ne a snowboardot válassza, mert az menőbb meg könnyebb, hanem a síelést, mert pont az az intellektuális challenge, ami benne van, nagyon nagy élmény tud lenni.

Milyen gyakori hibákat látsz, amelyeket a kezdő síelők gyakran elkövetnek?

Egyrészt az, amit már korábban említettem: sokszor azt gondoljuk, hogy már mindent tudunk az adott sportágról. Én például máig minél több helyről – szervizesektől, edzőktől, tapasztalt szakemberektől, tanácsadóktól – igyekszem minél többet tanulni. Tehát nagyon fontos a nyitottságunkat megtartani.

Másrészt a felszerelés kiválasztásánál gyakran látom azt a hibát, hogy mindenki rögtön nagyon versenyzős akar lenni, és a teljes versenyzőfelszerelést akarja megvenni magának, miközben látni kell, hogy egy fiatal síelőnek teljesen másfajta léc kell, mint egy versenyzőnek. A felnőtt profi síelőknek elképesztően kemény, nagy rádiuszú, megforgathatatlan metálplatnis lécei vannak, amíg egy gyereknek abszolút másra van szüksége.

Persze a sneakerek és a kosárlabda világában is inspiráló érzés az, hogy egy Jordant hordasz, és elhiszed, hogy te vagy Jordan. Ebben én nagyon is hiszek. De a síben, ahol ilyen szempontból funkcionálisabb a felszerelés, ott nem kell mindenképp előrerohanni, hanem arra kell figyelni, hogy az adott szintnek feleljen meg.

Milyen felszerelést ajánlanál a teljesen kezdő síelőknek, és miért?

Érdemes már kezdőként figyelni a sífelszerelés technikai állapotára. Fontos például, hogy milyen hosszú vagy milyen keménységű a léc. A megfelelő élezés kemény pálya esetén különösen fontos. Teljesen kezdőknek rövidebb, kisebb rádiuszú, inkább puha léc való, hogy könnyebben tudjanak megfordulni, és nagyobb legyen a sikerélmény is, ami hosszú távon iszonyú fontos.

A technikai alapok elsajátításakor jó, ha a hóeke tovább marad. Sokszor az a kezdők legfontosabb célja, hogy minél előbb túllépjenek a hóekézésen, de rögtön belecsúsznak abba a hibába, hogy párhuzamos léccel síelve a testükkel is a léccel forognak.

Szerintem hagyni kell a gyereket kísérletezni, ugratózni, a határokat feszegetni – persze csakis biztonságos felszereléssel. De a lényeg a sí élvezete, és a biztonság a pályán, a másikra figyelés!

Mikor érdemes elkezdeni bottal síelni?

A bot nagyon tud segíteni a felsőtest stabilizálásában. A meredek pályáknál különösen hasznos, ritmust ad, és segít abban, hogy a felsőtest a megfelelő módon lefelé, a völgy felé álljon síelés közben a kanyar minden szakaszában.

Persze ha anélkül korán megtanulsz, az nagyon fontos skill tud lenni, mert a bottal könnyebb a pályán síelni. Profi síelőknek is szokott olyan gyakorlatuk lenni, hogy bot nélkül mennek egy-egy kört. Ettől függetlenül, amit én korábban beépítettem volna, az egy minimális botozás a kezdetektől.

Bár már nem az a klasszikus, negyven évvel ezelőtti botozás jellemző ma a síelésben. Ha szabad szemmel megnézünk egy világkupás síelőt, akkor úgy néz ki, mintha nem is botozna, de ha belassítjuk és kianalizáljuk, akkor kiderül, hogy minden síelő használja a botot. Főleg szlalomban megvan az a mozdulat. Stabilizál, ritmust ad, nagyon sokat tud segíteni. Tapasztalatom szerint vagy nem tanítják a fiataloknak, vagy csak nagyon későn. Arra az edzőre, aki mégis botozni tanítja a gyerekeket, sokszor azt mondják, hogy régimódi. Persze nem szabad túlzásba se vinni, de ha ott az a reflex, amikor egy kicsit megakadok, túlhúzok egy kanyart, vagy lecsúszok a nyomvonalon, akkor a botozással gyorsan tudok korrigálni, és átdobni a lécet a másik oldalra. Ez igenis nagyon tud segíteni.

Az interjú második részében Tomi többek között elárulja, mik a legfontosabb biztonsági szabályok a pályán, hogyan hasznosíthatóak a nemzetközi síelési tapasztalatok a Dablty racing camp által kínált új oktatási módszerekkel, és kiemeli a síelés egész évet átfogó fizikai, valamint mentális felkészülésének jelentőségét. Betekintést nyújt személyes fejlődésébe és abba, hogyan választja ki a síelés mellett kedvelt sportjait.